Egyszer volt...

Gondolom, ti is megválogatjátok, hogy milyen mesét nézhetnek a gyerekeitek. Én igyekszem.
Amikor tévét nézünk, igyekszem velük nézni (vagy nagy Ő), így mindig ellenőrizni tudjuk, hogy mit látnak.
Bár így is sokszor kell mondani, hogy "Ez nem teljesen így van! Ez csak a mesében történik meg! stb.)

Viszont vannak örök kedvencek. És ezt szívesen engedem nekik. Ilyen a gyerekek korunk egyik kedvenc meséje: Az Egyszer volt... az élet (eredeti cím: Il était une fois... la vie).- Emlékeztek rá? Egy jó kis francia mese, amely az emberi testet mutatja be, annak működését, és ezáltal - számomra - Isten csodálatos hatalmát és teremtő erejét.
A test működését igen jól mutatja be. És az én gyerekeimet nagyon érdekli. 
Jó, ha az ember / gyermek tudja, hogy hogyan működik a teste. És az sem baj, ha erősítjük benne, hogy ISTEN TEREMTETTE A TESTET, ÉS AMI BENNE ZAJLIK. Már most, hogy az evolúció világában egyértelmű legyen a gyerekek számára is a TEREMTŐ HATALMA!

Itt megnézhető

Ennek van egy másik része, a történelmi, az Egyszer volt az ember. Mondjuk az első néhány részt (az ősrobbanással) kihagytam, mert nem biblikus, de ezt majd később nézzük meg. Mielőtt elkezdünk történelmet tanulni :)

Rajzoltam nektek!

Ma egész nap az ügyintézésről szólt a délelőtt. Orvoshoz akartuk vinni Kata babát, aki napok óta lázas, és már tegnap akartuk, csak a gyermekorvosunk elment a szokásos 1 havi nyaralására. Mi általában 1 évben 1x, 2x megyünk, mennénk orvoshoz, de ez nem sikerült. Aki meg helyettesítette, az már akkor nem rendelt. Erre ma elmentünk a helyetteshez. Azaz, mentünk volna, mert Semmelweis-napot tartanak az egészségügyben, így nem volt orvos. Semmilyen.
Ez persze engem alapvetően nem zavar, úgy értem ettől még lehetne rendelni, nem?
Pedagógus-napon is tanítás van, meg Bányász-napon sem áll meg a munka a föld alatt...
Úgyhogy az orvosi vizit elmaradt.
Így jobb híján elmentünk az anyósomhoz, ahol ettünk egy kis sóskát. Mert az nálunk mindig nyerő.
Így nem kellett kapkodva főzni.
Most mindenki alszik. Nekem is kellene, mert mostanában keveset alszom éjszakánként a gyerekeket őrzöm, de nem sikerül. (Nem vagyok egy jó alvó!)
Így mivel nem főztem, de hogy ne legyetek zöldségek nélkül, rajzoltam nektek:

Kinyomtatható és kiszínezhető

3 gyerek

Sokszor hallottam azt, hogy "Ó, három gyerekkel nem lesz könnyű." meg "Hogy ebbe a világba 3 gyereket vállalni... ez aztán a nagy felelősség!" (persze tudom, hogy felelőtlenségre gondolt!)
De én örülök a 3 gyermeknek.

Istentől kaptuk őket, és hálás vagyok. Még akkor is, ha csatákat vívunk, ha nem mindig jutunk közös nevezőre, ha vitáink vannak, ha megpróbálják az akaratukat érvényesíteni, ha hisztiznek és műsoroznak...

DE KÖZBEN MEG:

• aranyosak,
• barátságosak,
• cserfesek,
• drágák,
• ennivalóak,
• édesek,
• fantasztikusan viccesek,
• gyönyörűek,
• hálásak,
• izgalmasak,
• jókedvűek
• kedvesek,
• madarasak :)
• naivak,
• okosak,
• pajkosak,
• rendesek (nem pakolás tekintetében)
• segítőkészek
• szeretnivalóak
• tehetségesek,
• viccesek
• zseniális bemondásaik vannak néha

És igen, nem mindig könnyű, de MEGÉRI!
És a kritikusoknak mindig azt szoktam mondani: nem neked szültem, és nem neked kell felnevelni!

Családi élet 2.

Amikor a kórházban voltam, sokat beszélgettem a szobatársakkal és másokkal az életükről. Volt olyan, aki csak 1 napra jött be egy kisebb műtétre, más 2 napot töltött, vagy csak megfigyelésen tartották bent. Akadt olyan is, akik hetek óta bent lakott már, és a szülés végéig ott is maradt. Szegény. Úgyhogy én a 2 hetemmel csak ne panaszkodjak!
És ahogy lenni szokott, az emberek meséltek az életükről, a családjukról, a családi kapcsolataikról. És azzal kellett szembesülni, hogy társadalmunkban katasztrofális a helyzet e tekintetben. Hogy mennyi gyűlölet és harag van az emberekben.
- anyák dobják el a gyerekeiket, és rájuk sem nyitják az ajtót...
- gyermekek nem keresik meg a szüleiket, akik felnevelték őket...
- anyósjelöltek beszerveznek más lányokat a fiúknak, mert a menynekvaló nem elég jó nekik...
- hogyan válik valaki hirtelen annyira beteggé, hogy ideggyógyintézetbe kerüljön...
és még sorolhatnám. Hihetetlen volt, hogy milyen dolgokat meséltek el emberek az életükről. Kevés boldog történetet hallottam.

Biztosan emlékeztek arra a bibliai igére, ami azt mondja - szintén Máté 24-ben található:
"És akkor sokan megbotránkoznak, elárulják egymást, és gyűlölik egymást... És mivelhogy a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül." (Máté 24,10.12)

És tényleg ezen gondolkodtam, hogy emberek hogyan tudnak ártani egymásnak. Mi mindent megtesznek azért, hogy fájdalmat okozzanak a másiknak. Hogy ez a szeretet meghidegülése mennyire tönkreteszi a családokat. Válások, elhagyott gyerekek (amíg bent voltam a szobatársaim közül kb. 3-4-et hagyott el az anyja 2-3 hónapos korában), elhagyott idősek, bántalmazások stb. De ha nincs is szétmenetel vagy válás (már nem említem a házasságot, mert jelen korunkra nem lett divat), akkor is hatalmas törések vannak  a családokban. Sokszor ott a gyűlölködés, a békétlenség, a feszültség, az erőszak.

Az a vezető ember, aki azt mondja, hogy nincs erőszak a családokban, helyette a nők szüljenek gyereket, mert akkor nem lesz... nos, nem minősíteném... A családon belüli erőszak jelen van a világon mindenhol. Egyes adatok szerint (statisztika, a kedvencem!) évente 3.000.000 nőt ér fizikai bántalmazás.
Van egy könyv, az a címe, hogy Merre tart a világ? 

Ebben az újságírónő arról ír, hogy pl. az USA-ban azoknak a száma, akik bántják a házastársukat, kb. 1200-1300 évente. És a meggyilkolt nők 33,5%-a nem idegen személy, hanem a saját férje kegyetlenségének esett áldozatul. A meggyilkolt férfiak 4 %-nak pedig feleségük oltott a ki az életét.

Mindenesetre eléggé elszomorított, hogy mennyire sok ellenségeskedés van a családokban. A mi környezetünkben is jelen van ez. És ez, ami körülveszi ezt a légkört, kihat a családi kapcsolatainkra is. A szeretetlenség, az irigység, az önzés, az ingerültség, stb. Ezek ellen nekünk kell felvenni a küzdelmet saját magunkban is, és segíteni gyermekeinknek, hogy náluk se jelenlen meg. Nem könnyű jól csinálni!

Családi élet # 1.

Amikor 5 évvel ezelőtt Zsófia lányom született, (fontos itt tudni, hogy a 9 hónap alatt semmi gondom, problémám nem volt, és a szülés maga konkrétan FÉL ÓRA volt) megkérdezte tőlem valaki, persze nagyon kedvesen és nagyon keresztényi módon, hogy: "És eszedbe jutott az az ige, hogy "Mindez pedig a szülési fájdalmak kezdete?" /A kedves ismerősöm a Máté 24,6-8. verseire gondolt, ahol a Biblia leírja, hogy milyen események várhatóak  a vég idején. / Mondtam neki, hogy "Nem, nem jutott az eszembe." :)

Amikor most Katával bent voltam a szülőszobán, és vártuk a szülés megkezdését, nagy Őmmel beszélgettünk. Feszültség oldásaként viccből megkérdezte tőlem, hogy eszembe jutott-e ez az ige. Persze megint nem. Szülés beindítása előtt kettesben tudtunk maradni és imádkoztunk azért, hogy minden rendben legyen, és jó volt kettesben, rákészülni MINDEN eshetőségre.

Aztán szülés után, amikor már túl voltunk a nehezén - de még nem voltam túl jól a császár után - konkrétan elgondolkoztam ezen az igén.
"Hallanotok kell majd háborúkról és háborúk híreiről: meglássátok, hogy meg ne rémüljetek; mert mindezeknek meg kell lenniök. De még ez nem itt a vég. Mert nemzet támad nemzet ellen, és ország ország ellen; és lésznek éhségek és döghalálok, és földindulások mindenfelé. Mind ez pedig a sok nyomorúságnak kezdete." (Máté 24,6-8) - (itt van a helyes fordítás szerint a szülési fájdalom kezdete)

Azon gondolkoztam, hogy amikor Jézus a szülési fájdalomhoz hasonlította ezeket a legvégső eseményeket, a vajúdásról is beszélt. Igazából ezek nekem kimaradtak. Hiszen Zsófit fél óra alatt, Nimródot 1 óra alatt szültem meg, Katával pedig altattak és úgy császároztak. Nem tudom milyen az igazi vajúdás. Amikor valaki hosszú ideig küzd azért, hogy kisbabája szülessen. 
Az is eszembe jutott, hogy ez bizony nagy fájdalommal jár, és valószínűleg sokan azért is választják a császárt, mert félnek a fájdalomtól, a küzdelmektől.

De valahogy ezt érzem most az egész világot nézve. Régebben nem néztem Híradót, mert úgy éreztem, hogy túl sok dolgot hallok arról, hogy "megölte, megverte, felrobbantotta, kivégezte, becsapta, átverte, pusztítás, éhség, nyomorúság, szegénység, vírus, katasztrófa... stb." És az ember nem szereti ezt. 
Eszembe jutott Örkénynek az az egypercese (a címére már nem emlékszem), amikor a szereplőjéről egy újságcikk íródott. Reggel elindult a munkahelyére, és SEMMI KÜLÖNÖS DOLOG NEM TÖRTÉNT VELE, HANEM ODAÉRT.

Na szóval, ezeken gondolkodtam. 

• A háborúkról, a társadalmi feszültségekről, a nacionalizmusról, a faji előítéletekről, a terrorizmusról, az erőszakról - ami valljuk be nálunk nagyon jelen van. Azon gondolkodtam, hogy a háborúk és háborús hírek száma folyamatosan nő, és egyre rosszabb híreket hallunk. Hankiss Elemér írta azt, ami szerintem nagyon jó kérdés, hogy "Az építés vagy a rombolás, a félelem vagy a remény korszakának küszöbén állunk? Tőlünk függ, hogy milyen választ ad majd e kérdésekre a történelem."  Fontosnak tartom, hogy mire tanítjuk és neveljük a gyerekeinket. Gyűlöletre, indulatra, faji megkülönböztetésekre, előítéletekre, felsőbbrendűségre... vagy a jézusi szeretetre, megbocsátásra, kegyelemre.
• Aztán ott vannak az éhínségek és a járványok. Mindenhol jelen van ez a kór. Persze leginkább Afrikára szoktak hivatkozni, és lehet is. Van egy kongói ismerősöm (Afrikáért Alapítvány vezetője), és ő sokat mesélt arról, hogy mi van náluk, hogy élnek. Persze az ember sajnálja őket, de sajnálja azokat a gyerekeket is, akik itt, Magyarországon élnek ilyen körülmények között. Tudjuk azt is, és ez sajnos nyílt titok, hogy lenyúlják a nagy pénzeket a nagy emberek. Az éhség és a járványok nagyon komoly problémákat jelentenek. Én azért is lettem vega, mert amikor bejött a köztudatba a száj- és körömfájás és madárinfluenza, rájöttem, hogy ezt nem szeretném. Olvastam egy statisztikai adatot (szeretem őket :) ), hogy a WHO szerint az elmúlt 20 évben kb. 30 korábban nem ismert betegség ütötte fel a fejét.
• A földindulásokról nem is beszélve. Mindenhol ez van van. Ezzel van tele a tévé. Szőkőárak, földrengések, földomlások, árvízek, hurrikánok... És szerintem egyre pusztítóbb viharok jönnek majd.

Én azt gondolom, hogy nagyon fel kell készülnünk Jézus visszajövetelére. 

"A szárazföldi és tengeri szerencsétlenségek, a társadalom rendezetlen állapota, a háborúk riasztó hírei baljóslatúak, a legnagyobb jelentőségű események közeledését jelzik... Nemsokára nagy változások történnek világunkban, és a végső események gyorsan beteljesednek. A Földünkön uralkodó állapotok azt mutatják, hogy csakhamar nehéz idők következnek." (Ellen G. White)

Talán furcsa, hogy ezeket írom le, de azt értettem meg, hogy a CSALÁDUNK szempontjából fontos dolgok ezek. Fontos arról gondolkodni, hogy tényleg azzal foglalkozzunk, ami ODAFENT VALÓ. Fontos az, hogy erősítsük a családban egymást, figyeljünk jobban egymásra, a gyermekeinkre. Mert tényleg igaz az a figyelmeztetése is a Bibliának, hogy:

"De vigyázzatok magatokra, hogy valamikor meg ne nehezedjék a ti szívetek dobzódásnak, részegségnek és ez élet gondjainak miatta, és váratlanul reátok ne jőjjön az a nap: Mert mintegy tőr, úgy lep meg mindeneket, a kik az egész föld színén lakoznak. Vigyázzatok azért minden időben, kérvén, hogy méltókká tétessetek arra, hogy elkerüljétek mindezeket, a mik bekövetkeznek, és megállhassatok az embernek Fia előtt! " (Lukács 21,34-36)

Gondolkodtam,

és jól állt. :) Mostanában sok időm volt gondolkodni. :)
A kórházban és itthon is arról elmélkedtem, hogy hogyan működök "én", mint feleség és mint anya. Nagyon sok mindenen elgondolkodtam, átértékeltem és rájöttem, hogy rengeteg javítani valóm van, és van, amiben pedig sok megerősíteni való.
Sosem tartottam magam tökéletes anyának vagy feleségnek, mert úgy gondolom, hogy MINDIG képeznie kell magát egy nőnek. Nem lehet megelégedett a helyzetével és a helyével. Nem hiszek abban, hogy "összeházasodtunk és ott van egy pont". Én abban hiszek, hogy minden körülményben küzdeni kell a házasságért, a kapcsolatért, mindenért.

Sok mindenre jutottam. Nem tudom, hogy okosságok-e, vagy olyan dolgok, amelyeket mindenki tud, de leírtam őket, megerősítve magamban azokat a dolgokat, hogy
- egyrészt, hogy feleségként mi mindenen kell változtatnom (és higgyétek el, ez lett a több!)
- másrészt, hogy 3 gyerekkel mennyire másképp kell beosztani az időmet. (Ismerem magam, és tudom, hogy ez lesz a legnehezebb és legküzdelmesebb feladat. Nem a 3 gyerek, hanem a jó időbeosztás!)
- harmadrészt nőként is oda kell figyelnem magamra. - Ha dicsekedhetek, újra beleférek a 38-as ruháimba, aminek nagyon örülök. :)

EBBEN HISZEK!

Ezért gondoltam, hogy néhány felfedezésemet, komoly és komolytalan felfedezésemet megosztom majd néha-néha veletek. Nekem sokat jelentettek, ezért.

Élmény és rakott krumpli

Katámmal édes kettesben vagyunk. A gyerekek a mamánál, nagy Őm dolgozik.
Mostanra érzem úgy, hogy tudok valami fontosabbat is tenni, mint a pihenés. Szeretem, amikor pörögnek az események, de mivel nem tudtam, hogy milyen a császár (nem is kívánom senkinek, és nem is értem, miért választják sokan), tovább tart regenerálódni.

Egyébként tényleg nagyon érdekes volt a kórházban, mert azért sok belső infót kaptunk. Azért 2 hétig voltam ott, és láttam egy-két érdekes dolgot, ami elgondolkoztatott és elszomorított. Pl. az, hogy sok jó orvos megy el külföldre. És akárki akármit mond... akárhogy itt akarják őket tartani, nem fog sikerülni. A legtöbb fiatal orvosnak már meg is van a helye külföldön.

A másik ilyen szomorú tény, hogy amíg ott voltam a szülések 90 %-a császár volt. Az 1. héten a "várólistás" oldalon feküdtem. Mint említettem, soha semmi nem történt ott. Nagyon unalmas volt. Amikor menni kellett valahová, az volt a nap csúcspontja. Egyébként merő unalom. Azzal tudtam eltölteni az időmet, hogy beszélgettem. Mindenkivel. Amúgy is megy ez nekem, nem teher, nem gond, könnyen barátkozom és ismerkedem. Még a szülészet előtt is beszédbe elegyedtem néhány izgulni látszó és izguló apukával. Próbáltam segíteni nekik. (Mégiscsak elvégeztem egy amolyan lelkigondozói iskolát :) - De persze nem ezért.  ) Tényleg jó dolog megismerni embereket, gondolatokat, nézeteket. Én ezt szeretem.
Visszatérve (mert ugye az elkalandozásra meg hajlamos vagyok) kb. 3-4 simán szülés volt az 1 hét alatt, a többi mind császáros volt. A következő héten se volt jobb a helyzet.
Én ennek utánajártam, hogy mi az oka.
Kiderült, hogy már nem mernek kockázatot vállalni az orvosok, félnek a perektől. Ha valami apró kis gond van, azonnal császároznak, kikerülve minden kockázatot.
Állítólag a régi főorvos idejében (aki azóta elment nyugdíjba) nem volt ilyen magas a százalék. És olyan sem volt, mint velem, hogy 1 hétig ott tartottak valakit. A régi főorvos azt mondta, hogy "Nincs fájás, menjen haza." - Engem is nyugodtan hazaküldhettek volna, majd visszamentem volna, ha fáj. Vagy ha eljön az ideje.
De túl vagyunk rajta. Itthon vagyok, és ez jó.
Ma, gondoltam, megünneplem azt, hogy már elég jól tudok működni, és a család egyik kedvenc ételét készítem: RAKOTT KRUMPLIT.

Hozzávalók: 1,5 kg burgonya; 2 közepes vöröshagyma; 1 rúd gabonakolbász (25 dkg); 45 dkg mexikói keverék; de én inkább 4 tojást teszek bele,  2 teáskanál só

Elkészítése: A krumplit héjában megfőzzük, meghámozzuk, s a felét karikára vágjuk. Kiolajozott tepsibe rakjuk, majd az apróra vágott hagymát rászórjuk, a mirelit zöldséget egyenletesen elterítjük rajta, a gabona kolbászt rámorzsoljuk. A maradék karikára vágott krumplival befedjük. Tejföllel leöntjük, s kanállal elsimítjuk. Sütőben pirosra sütjük.

Mit kezdjek

a hisztis kisfiammal? - Ez a nagy kérdésem már egy ideje.
Nem tervem magasröptű filozófiai eszmefuttatásba fogni, csak amolyan tények ezek.

Amikor Isten lehetőséget adott nekem, hogy családot alapítsak és hogy gyermeke(i)m legyenek, nagyon boldog voltam. Nagyon vágytam arra, hogy fiús anyuka legyek.
Egész életemet fiúkkal éltem le, én magam is fiús lány vagyok.

Két bátyám van, és két fiú unokatestvérem, (az egész családban én vagyok csak lány) - és egész életemben fiús játékokat játszottam. Fára másztam, fociztam, indiánosdit játszottam, u-szeges csuzlival célba lőttem, feszítőztem késsel, akácfavirágot szedtem a legmagasabb fáról, hogy azt a focizós csapattal megegyük (ami legtöbbször 10-15 db tőlem 7-9 évvel idősebb nagyfiú volt),  hiszen a nagyobbik bátyám focizott a helyi csapatban, és amikor csak tehettük, összejöttünk az utcában és rúgtuk a bőrt. És nagyon szerettük. Én nagyon szerettem.

Aztán bárhová mentem, mindenhova hívtak focizni, mondván: "Andi, kellene még egy fiú a csapatba!" És én mentem. Nagyon élveztem.
Az iskolákban, ahol dolgoztam, ott is mindig jobban boldogultam a fiú csapatokkal. Elég jóban is voltam velük, mert a szünetekben vagy a délutáni napközik alkalmával sokat játszottam velük. Szót is fogadtak nekem. De tényleg :)

Aztán Férjhez mentem, és vártuk az első babánkat. Én akkor azt szerettem volna, arra vágytam, hogy Fiam legyen. Úgy voltam vele, hogy a lányokkal sok gond és baj van, nyafognak és stb.
Aztán megszületett Zsófia, és rá kellett jönnöm, hogy annyira jó, hogy kislányom született. A mai napig nagyon hálás vagyok azért, hogy Zsófia született először. Hogy Ő az én drága nagylányom. Nagyon boldog vagyok :)

Aztán jött a második baba. Még mindig nagyon reménykedtem, hogy Fiam lesz. És a jó Isten meghallgatta a kérésemet. Adta nekem Őt:

Drága Nimródomat.

Születése első percétől kezdve valami különleges küzdelmet vívunk egymással. 

Nagyon szeretem és nagyon örülök, hogy ő a kisfiam, és persze, van ez az fajta Anya-Fia-féle szerelem kapcsolat, amit nagyon élvezek, és olyan ez köztünk, mint egy igazi, nagy, regénybe illő romantikus szerelem... Minden nap harcolunk, háborúzunk, vitázunk és veszekszünk, üvöltünk, és sírunk (leginkább ő), közben pedig összebújunk, szerelmes pillantásokat vetünk, puszilgatjuk egymást, ölbe ülünk, még a fájó nyakamat is megnyomkodja, mert megkérdezi, hogy megtegye-e. Minden nap virágot kapok tőle, (a csokijából nem ad, de ezt megbocsátom neki),  akármilyen kis gazt talál vagy szed a kertben az úton, hozza nekem. A maga módján ajándékokkal halmoz el (mostanában Cserebogár-izéket hoz (Csincsó), amit pedig nem igazán kedvelek. Minden ellenére rajongok érte. 

A szó jó és egészséges értelmében természetesen.

Ugyanakkor...

Nagyon szeretem, de nagyon nehéz gyerek. 

Iszonyú önfejű, makacs, akaratos, ha nem az történik, amit ő szeretne, üvölt és képes a földön fetrengeni. Bármilyen apró nemtetszését üvöltéssel fejez ki. Üvöltve (értsd: nagyon hangosan beszél), és egy-egy dolgot elmond legalább hússzor. Reggeltől estig folyamatosan beszél, és nem fárad el. Még nekem is sok, aki pedig tényleg szeretek és tudok is beszélni. Hihetetlen energiával rendelkezik, örökké pörög, nem ül meg, mindig van valami, ahová menni kell vagy el kell intézni. (De nem hiperaktív!)

Higgyétek el, hogy nagyon sok módszert próbáltunk már. Csendben nyugodtan az ölünkbe vettük, beszélgettünk vele, de ez elég nehéz nála. Voltunk keményebbek is, szigorúbban fogtuk, de a helyzet minden esetben ugyanaz.

Ráhagyni semmiképpen nem szeretném, mert azt nem tartom helyesnek, hogy egy gyerek azt csináljon, amit akar, és ő irányítsa a családot. Meg én sem vagyok olyan típus. 

Most kicsit aggódom, és azt hiszem eljött az az idő, amikor Érte nagyon sokat kell imádkozni.

Mert nála valósult meg, amiről azt hittem, hogy csak a lányoknál működik. A hisztizés, a kiborulás, a nyávogás, a sírás, a duzzogás... és még sorolhatnám. A két lány nem műsorozik és hisztizik annyit, mint Ő egyedül. 

Nem lehet azt mondani azt sem, hogy azért, mert középső testvér, hiszen amikor a legkisebb volt, a kicsi, akire mindenki figyelt, akkor is éppen ilyen volt, ugyanezeket a jeleket mutatta. 

Születésétől eltelt 4 év, és a helyzet változatlan. 

Mindenesetre ha újra választanom kellene, újra szeretnék Fiút. 

És Őt szeretném, mert a Szeretete annyira ragaszkodó és engem olyan boldoggá tesz. 

Oda vagyok érte!

Élménybeszámoló és Blogdíj

Még szülési időszak előtt kaptam egy díjat Katitól.

De úgy alakult az életem, hogy utána 2 hétig a székesfehérvári szülészetet boldogítottam (vagy ők engem), így nem jutottam se net, se blog közelébe. Eléggé rosszul is esett. 

Főleg azért, mert életem egyik legunalmasabb időszaka volt az. Főleg az első hét. Tényleg semmi sem történt.

Az úgy volt, hogy május 13-ra voltam kiírva. Én persze már előtte tervezgettem, hogy idejében megszülök. Tudjátok, az emberi tervek! Úgy voltam vele, hogy mindkét gyermekemet 38. hétre szültem és nagyon gyorsan. Zsófi egy fél óra volt, Nimród pedig 1 óra. 

Mindenki úgy gondolta (én is - főleg én), hogy ez is gyors lesz. Mondták is a szomszédok, ismerősök, hogy már a sarkon megszülök. De az én édes kicsi Kata lányom nem mutatott ez ügyben semmi hajlandóságot.

Május 11-én, szombaton délután aztán  elkezdett fájni a hasam. Mivel nem tudom milyen a jósló fájás (nem volt nekem ilyen egyiknél sem) gondoltuk, bemegyünk a szülészetre.

Annak rendje és módja szerint ott is fogtak. Azt mondták, hogy "aki ide egyszer bejön, haza már nem megy". És akár hiszitek, akár nem, onnantól kezdve elmúltak a fájásaim, és nem is voltak 2 héten keresztül. :(

1 hetet húztam rá. 

Nagyon-nagyon unalmas volt. A nap fénypontja az volt, amikor menni kellett valamilyen vizsgálatra vagy ultrahangra, esetleg NST volt. Ettől eltekintve iszonyú unalmas volt.

Persze ez alatt az 1 hét alatt is sokat tanultam.  Lelkigondozásilag. Nagyon sok embert és emberi történetet ismertem meg, amiből nagyon sok tanulságot és élményt merítettem. Átértékeltem ismét életet és életeket, hogy mennyire hálás kell hogy legyek mindazért, ami nekem adatott és ami még fog adatni. Azt hiszem néhány történetet név nélkül, vagy megváltoztatott nevekkel elmesélek majd!

Mindenesetre úgy alakult, hogy Kata baba nem akart kijönni. Mindenki arra számított, hogy "ó, a kanyarban megszülsz". De nem így történt. 1 hét haladékot kaptam az orvosoktól, ami pünkösd hétfőre esett. De közben mindig mondták, hogy azonnal szóljak, ha fájásaim lesznek. Ám azok nem voltak. 41 hetesen én voltam a legfittebb az egész soron. De ezt most tényleg komolyan mondom. Úgy lépcsőztem és úgy mentem, mint senki. Ekkor már gondoltam, hogy nem lesz könnyű menet ez az egész.
Mondták is, hogy hétfőn 6-kor beindítják a szülést. Nagy Őm persze jött, izgultunk is. Imádkoztunk is, hogy minden rendben legyen. Aztán beindultak az események.
A doktornő egy igen jó fej emberke volt. Nem volt fogadott orvosom, de hálás vagyok Istennek, hogy éppen akkor Ő volt ügyeletben. Ugyanis képzeljétek csak el, éppen az az orvos volt, akinél Zsófiát szültem. Akkor nem sok dolga volt velem. 5 évvel ezelőtt észre sem vettem, hogy ott van valaki a hátam mögött.
Most több dolga volt. Amikor mondta, hogy sürgősségi császár lesz - mert Kata nem akart elindulni lefelé és nem akart kijönni, de közben bent meg nem maradhatott - akkor sem idegeskedtem, mert tudtam, hogy jó kezekben vagyok. Nem is idegeskedtem, amikor betoltak a műtőbe. Azért viszont hálás voltam, hogy altattak.
És bár végig abban reménykedtem, hogy simán fogok szülni, nem úgy alakult.
Viccesen mondtam is a doktornőnek, hogy "ezt is ki kell próbálni".
Ha választani lehetne, újra és újra szülnék, a fájdalommal és a vajúdással együtt. Mert az a természetesen menete az egész születésnek. De így alakult, az ember elfogadja. Lett egy édes kisbabám, akit nagyon vártam, vártunk, és ettől nagyobb ajándék nem is kell.

Szóval, visszatérve az elejére, Köszönöm szépen KATINAK a díjat. Igen jól esett.
Tovább küldöm én is 4 olyan embernek, akinek nagyon szeretem a blogját olvasni és akik mindig vidámságot és melegséget hoznak nekem
ZSUZSA
RÉKA
SZANDRA
ZSUZSKA

,